7. fejezet

 

Oguz korán kelt. Nem állhatta, hogyha Aldar előbb ért a legelőre az üszőkkel. Oda, ahol Pej a legnagyobb iramban szelhette a mezőt a nagy tér miatt. Imádta a zöldet, a meleget. Különösen így nyáron. Falt hát párat, s mikor úgy gondolta, hogy Aldar már lassan kiérhetett az üszőkkel a legelőre, kiment a sátorból, mert hát sátorban éltek ők, mint minden rendes hun. Nem afféle míves fa, meg kőházban, amit az elkergetett népek hagytak ott. Abba csak nagy esőben mentek be a gyerekek, meg az asszonyok. Csak Oguz nem. Ő inkább apjával maradt olyankor is a sátorban, meg Pejjel. Nem úgy, mint Aldar.

De mindegy is. Már Pej hátán ült és Aldar után iramodott. Alighogy elérte a mezőt, szinte egyszerre Aldarral, meg az üszőkkel, de inkább előbb, mikor látta, hogy a mező közepén, mintha az ég szállt volna alá, úgy ragyogott kéken egy penge. Tudta Ő, hiszen pengéje neki is volt, kettő. Egy kard és egy tőr. De ez a kéken ragyogó, ez nem afféle, gondolta.

Rá is iramodott hát. Mint a hunok. A lábait Pej nyakába csavarta, a kettőt össze fogta bokánál. Pej úgy tartotta a fejét - mert már össze szoktak -, hogy Oguz meg ne csússzon, így, kicsit oldalvást.

Oguz hanyat lógott Pej oldalán. Vágta közben akarta felkapni a kéken izzó pengét. Amint egyre közelebb értek, Oguz látta, hogy a penge egyre kékebb, egyre melegebb. Elérte a kékséget. A keze közül kicsúszott a penge. A vére jött. Fröccsent. De a kék fény csóvát fogott, s Oguz kezére csavarodott.

Olyasmi történt Pejjel, mi még soha. Elvesztette a lovasát.

Oguz a földön feküdt. Ott, ahova vágódott. Sajgott. Mindkét csuklója a feje felett, ő az eget nézte. Olyan két és fél méterre lehetett a pengétől. Aztán csak egyre közelebb. Hasmánt fordult, ahogy tudott. Szembe az éllel. Elfogta a gyermeki kétségbeesés. A rémület. A tehetetlenség. Félt, a penge közeledett, húzta, a rikító kékség, el nem engedte. Oguz szeme is halvány kéken kezdett izzani.

Aztán mégis. A fény kimúlt. Oguz szeméből is. Az ég csattant. A menny dörgött. Isten nyila csapott a földbe. A kard pengéjét csapta el. Por szállott fel. Oguz térdére kúszott, rémült arccal meredt maga elé. A füle csengett. Pej távolabb állt meg. Vissza jönni nem mert.

A következő pillanatban egy aranyos markolatú kard esett Oguz elé a porba.

 

 

Oldal: A hun Isten kardja 7. fejezet
g.A.B. von Bowsky: A hun Isten kardja - © 2008 - 2024 - vonbowsky.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat