8. fejezet

 

Aldar rohant, ahogy csak tudott. Látott valamit, de nem értett semmit. Azt tudta csak, a kard kéksége már nem látszik. Oguz a Pejről leesett. Ő meg ott volt. Urkon mit mond majd, és Attila mit.

Oguz néma volt, mikor Aldar odaért. Sírni nem szokott. Nem is gondolt vele. Semmivel sem gondolt. Pejt sem látta akkor. Kezei megnyúltak, úgy érezte. Lüktetett mindkét csuklója a fájdalomtól. Élettelennek tűnőn lógtak azok a porban. Üvölteni nem volt ereje. A csuklóit bámulta. Néma volt.

Aldar felvette a kardot és Pej után nézett. Aztán Oguzra. – Jól vagy? – kérdi Oguzt.

A kérdés eléri a nyolcéves agyat. – Jól. – jön halkan a válasz.

- Menj haza, én viszem a kardot Attilának. Mi történt? – de a választ meg sem várva Aldar elrohant. Emlékezett, hogy mit látott, de az agya nem értette, s mivel nem értette, fel nem foghatta. Miként kéne előadni - gondolta rohanás közben -, hogy az Attilát illető kard kéken ragyogó fénye húzta magához Oguzt, mikor most nem is világit. És hova lett a kék? Ha volt. Így gondolkodott, meg úgy, hogy most kard volt-e ez, vagy az ég maga? Ha jól látott?!

S mivel csak tizenegy volt, így gondolatai is csak tizeneggyek voltak, ezért hát a nagy félelem.

Pedig ha tudta volna, ha csak kicsit várt volna, akkor rájön, hogy amiért félnie kell, az nem ez. Ennél sokkal nagyobb veszély vár mindenkire, aki csak el nem fedi tekintetét az ég kékét villogó kard haragja elől.

 

 

 

 

Oldal: A hun Isten kardja 8. fejezet
g.A.B. von Bowsky: A hun Isten kardja - © 2008 - 2024 - vonbowsky.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat