3. fejezet
A sátrak közötti úton a távolban, olyan száz méterre egy nyolc éves forma fiúcska fekete paripa hátán, szőrén fekszik. Oldalt. Sötétbarna haját könyökölve támassza jobb kezével, arccal Attila felé.
Senki sem figyel fel az ügető ló hátán fekvő Oguzra.
Urkon azért nevezte így, mert hadban, csatatéren született, s anyját egy nyíl ölte meg. Átvitte a szekér falát. Annak a nyílnak kapta a nevét. Oguz.
Eskam, a „nagy pap” – táltos - segítette világra ott a csata sűrűjében a szekéren. Legalábbis Urkon ezt mondja, s ha Ő mondja, az úgy van. Eskám, ahogy kivette halott anyjából a fiúcskát, ezt mondta: „Ez a gyermek elpusztíthatatlan!”, s Urkon kezébe adta Őt, aki azóta is anyja szemét látja arcán, Ildáét.
Oguz némán figyelte testvérét, amint Attila előtt térdelt. Nem a hatalmas hadvezér, fejedelem érdekelte, vagy király, ahogy egyesek nevezik, hanem az a kard, melyet Aldar tartott maga előtt. A távolból is hallott minden szót. Az értelmükből nem sokat fogott fel, de hallotta. Bal lábának ujjaival fogást keresett lova ébenfekete sörényében és óvatosan, de annál erősebben húzta hátra, megálljt parancsolva.
Pej, mert így nevezte a lovat, érezte a húzáson, hogy valami nincs rendben. Valami megváltozott. Már nem az az Oguz fekszik a hátán, akit egy órája a mezőre vitt és száguldott vele szélsebesen.
A fiúcska igazi fehér hun volt a javából. Haja világosbarna, hosszú, vállig érő. Szeme fekete. Bőre hófehér, orrának vonala egyenes. Arca bájos. Csupasz testét a Napisten havában egyetlen alsó fedte. Szikár izmain visszaverődött a napfény. Megszokott látvány volt ez a hunok között, de nem egy nyolcéves fiúnál, hanem egy tizenkét évesnél. De senki nem ismerte e hatalmas seregből Oguzt, így korát nem sejtették.