22. fejezet

 

Eszkam rohant, ahogy tudott. Már messziről látta, hogy Urkon, a jó Urkon ott van fia mellett, aki a földön hever. A por miatt Pej eséséből semmit nem látott, de most, hogy oszlott a felhő már tudta, nagy a baj. Csak azt nem tudta, mekkora. Még messze volt, vagy kétszer száz méterre. Mellette néhány fa, bokrok. Őt Triosz nem láthatta, de Eszkam sokat látott szeme azonnal észrevette ahogy a napfény a páncélon megcsillant. Rengeteg az a csillogó öltözet. Egymagam végem – gondolta Eszkam, s inkább egy fa mögé lépett. Jól tette.

Már látta is a csatasort. Ismerte, nem most látta először. Pár pillanat, s az ég sötétül, majd ismét világos.  Látta, amint a távolból egyre zúgó nyilak célt találnak.

Vagy mégsem. A végtelennek tűnő másodpercek után Eszkam látta, ahogy az a kis fehér bőrű fiú, akit csak Oguznak ismert, kinéz a rengetegnek tűnő nyilak közül, majd lassan megindul a felé közelítő maroknyi római légiós felé.

Eszkam gyomra összeszorult, szíve vadul kalapálni kezdett. Nem tehet semmit Oguzért. A rómaiak levágják. A felderítők nem hagynak hírnököt. Soha.

 

Oldal: A hun Isten kardja 22. fejezet
g.A.B. von Bowsky: A hun Isten kardja - © 2008 - 2024 - vonbowsky.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat