5. fejezet

 

Eszkam egy időben lépett ki a sátorból Attilával, annak jobbján. Haja őszes már, szeme fekete, tekintete élénk. Fekete medvebőr palástja alatt szakértő szemek meglátják az öregnek tűnő csontozatot mozgató hatalmas izomtömegeket. A királynál fejjel magasabb termetét meghajlott hátával fedi. Megszokta már. A táltos háborúkban edződött. Tudását megannyi leigázott nép papjainak tudása gyarapítja.

Szeme azonnal megakadt a díszes kardon, melynek arany markolata csillogott a napfényben.  Szúrósan nézett, gyanakvón. Hosszú ideje már annak, hogy apja, Gorda, aki a napisten leszármazottjának vallotta magát, mesélt neki erről a fegyverről. Azt mondta: - Fiam, ha aranymarkolatú kard jó az égből, melynek fénye kék, akkor Isten kardjának szellemét látod. Ha látod, Isten nem könyörből adá, hanem célja van vele. Akár gonosz, akár jó, célja kiismerhetetlen előtted, de követned kell azt, akinek hatalmat ád vele.

Eszkam a kardot nézte, de fényét nem látta. Mikor Attila jobbjába került a csillámló fegyver, Ő kérdés nélkül az ég felé tartotta.

Eszkam ekkor vette észre a fekete lovat, a hátán fehéren világló fiúval, aki már nem feküdt. Négykézláb volt. Ugrásra készült. Olyan száz méterre is lehetett. Lábait maga alá húzta, izmai megfeszültek. Már nem Aldart bámulta, hanem Attilát nézte, a kezét, a kardot.

Oldal: A hun Isten kardja 5. fejezet
g.A.B. von Bowsky: A hun Isten kardja - © 2008 - 2024 - vonbowsky.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat