18. fejezet

 

Urkon még mindig a forgószelet bámulja, s ami előtte fénynél is gyorsabbnak tűnőn suhan. Pislant, s a fekete pont már majdnem kivehető alak, tőle olyan kétszer száz méterre.

Ösztöne indítja izmait. Teste lendül. Iramodik. Azon a mezőn, melynek minden kövét ismeri, s eddig tudta hova lépjen, hogy kérges talpából vére ne serkenjen, most halad egyenest. Tudja, mint mindenki, hogy a legrövidebb út, ha rögtön oda megy szembe egyenest, ahova akar. Nem csatában, az más. De itt, most, akár csata is lehetne, akkor is így rohanna, ahogy bír.

Iramban halkan nyögi: - Pej! – s gondolja szemvillanás alatt a kimondott szóval egyszerre, Oguz. Eszeveszett tempóján nem lassít akkor sem, mikor már szinte odaér, pedig már tudja, nem segíthet. Már messziről látja, hogy a ló jobb mellső lába elakad, amit a szemlátomást arra nehezedő súlya miatt nem bír megemelni. Látott már ilyet, sokat. Dombról lefelé vágtázó esztelenek engedik úgy a lovat, hogy az nem szedheti a lábát a gördülő kerek sziklával együtt, s inkább jobb, ha kitér előle, nem pedig szalad előtte, mivel az esés után a szikla úgyis eltapossa.

Itt nincs domb se, szikla se. A látvány mégis ugyanaz, csak mintha hosszabban nyúlna el a földön az a jó Pej, kinek a csúszó háta alatt ott van a kis Oguz.

 

Oldal: A hun Isten kardja 18. fejezet
g.A.B. von Bowsky: A hun Isten kardja - © 2008 - 2024 - vonbowsky.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat