12. fejezet

 

Pej már akkor biztos volt benne, hogy lovasa, kit senkinek nem adott volna, még saját életéért sem - ha rajta múlik -, nem ugyanaz, mint ezelőtt.

Rettentő erőt érzett, mikor ott állt a tömeg közepén és a mezőt nézte. Arrafelé, hol Urkon lakott, s hol jó szénát kapott.

S miközben így merengett, némán, ahogy csak a lovak szoktak, egyszer csak igen erős fájdalmat érzett a far tájékán. Hirtelen olyan hatalmasat, hogy még olyat soha. Nem bögöly, nem vadmadár mart belé. Akkor mi? Ösztönei azonnal arra felé terelték, ahol eddig csak jót kapott. Urkon háza felé.

A marást Oguz meztelen lábujjai okozták. De nem csak ezt. Hirtelen, mintha gígászi erő öntötte volna el Pej testét. Patái kékesen izzottak fel. Az iramodás sem olyan volt, mint szokott, hanem fergeteg. Egy eszeveszett száguldás vette kezdetét, melyet emberi szem még nem láthatott, és akkor sem látott, s nem látott azóta sem, annyira volt csak sebes.

Erre figyelt Jenő. Mintha forgószél csapott volna fel úgy magába, ahogy szokott itt a kietlen pusztaságokon. Hiszen ez is az volt. Egy kietlen, puszta mező, ahol ez a rengeteg had a tízezer sátorral elfért. Nézett is Jenő maga elé bambán, hogyan is ránthatott kardot forgószélre.

Oldal: A hun Isten kardja 12. fejezet
g.A.B. von Bowsky: A hun Isten kardja - © 2008 - 2024 - vonbowsky.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat