37. fejezet

 

A lány olyan tizenkettő lehetett. A pataknál mosott édesanyjával, mialatt apja az erdőt járta. Szerették a nyúl ízét, s ebédre kívántak egyet.

Filéne épp a patak fölé hajolt, mikor egy éles villanást látott, majd csak azt érezte, hogy arcát víz éri. Mellette faágak repülnek minden felé. Anyja abban a pillanatban esett utána, hogy kezével megérezte a patakmeder kavicsos alját.

Mire mindketten kikászálódtak ruhájuk megtelt vízzel, így az elnehezedett. A sodrás miatt pár méterrel arrább értek partot, s a kimerültségtől hanyat heveredtek a füvön.

Röviddel utána felálltak, majd sietve indultak sátruk irányába. Szótlanul haladtak egymás mellett.

Filéne apja távolabb tűnt fel az erdő sűrűje felől. Sátruktól jöhetett. Bal karja felkartól hiányzott, de nem vérzett, csonknál volt kötve. Arcán a rémület és a fájdalom egyszerre látszott.    

Filéne anyja rémületen és aggodalommal kezdte:

-         Mi történt?

-         Nem mehetünk vissza a sátorhoz. Itt vannak a római felderítők. Mindenütt.

-         A jószágok? – a lány anyja elviselhetetlen fájdalmat érzett belül. – Mindenünk nem veszhetett oda. – Már rohant is a sátor felé.

Filéne és apja követte őt. Mikor elérték az erdő szélét megálltak, majd hirtelen mindhárman legugoltak és pisszenni sem mertek. A hatalmas mező telis tele volt vadakkal, madarakkal. Többjük húst vitt a szájában és távozott az erdő másik oldala felé. Rengeteg volt így is a mezőn.

Olyan kétszer száz méterre tőlük három alak volt kivehető a messzeségben. A nap már alábukni készült, de még fénye elérte a földet.  

 

Oldal: A hun Isten kardja 37. fejezet
g.A.B. von Bowsky: A hun Isten kardja - © 2008 - 2024 - vonbowsky.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat