11. fejezet

 

Oguz kuporodva gugolt Pej farán. Minden izma megfeszült. A kardot látta. Csak azt. Attila nem is létezett többé, csak a kard, melyet a király az égnek emelt, s ami egy időben izzott fel kéken Oguz szemével.

A torzult arcvonásai alatt érezte, hogy a fülében pattognak az erek. A távolság nem izgatta. Tudta, eléri. Kell neki. Nem tudja, hogy miért akarja, de kell neki.

Az elrugaszkodáshoz fogást keresett, ezért meztelen lábujjaival Pej farába markolt. Akkor, hirtelen, mintha vihar támadt volna és rettenthetetlen ellenszél kapná fel, úgy kezdett távolodni a hőn áhított céljától, melyet már összefüggő porfelleg takar.

Oldal: A hun Isten kardja 11. fejezet
g.A.B. von Bowsky: A hun Isten kardja - © 2008 - 2024 - vonbowsky.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat