13. fejezet

 

Attila miközben fátyolos tekintettel tartotta feje fölött a kardot - melyről éppen az este álmodott, s most lám kezébe kapta -, csak úgy fél szemmel nézte hűséges népét, kik szavára már vagy egy hónapja mind harci díszbe bújtak, hogy kényeztessék királyukat a csatamezőn bátorságukkal, akár életükkel.

A nép pedig borfátyolos tekintettel nézett hálásan urára, kinek kezében a kéken izzó kard oly hetykén meredt az ég felé. S akkor egy emberként szóltak, mely szavak áradtak, mint mennydörgés a százezres tömegből:

- Áldás! Áldás!

Mert a hun nem győzelmet, nem hajrát, vagy hurrát kiáltott, hanem áldást. Azt kiáltotta csata előtt, vagy mondta, mikor evett, de legfőbbképp mindig, mikor valamit nagyon akart.

Hát most is nagyon akarták, hogy királyukat Isten kardjával a kezében lássák, s meglátták.

Ott magaslott felettük, ahogy egy királynak kellett. Ezrek szemében egyre nagyobbnak tűnt, sőt, óriásnak. Aranyozott ruhájában a nap sugarain át szinte tündökölt. Nem emberi - vélték sokan. Legyőzhetetlen!

S az volt. Akkor, ott, az volt. Nem tűrt el semmi ellenszegülést. Szörnyű hadával döntötte a népeket, de irgalmát is mindenki beszélte. Csak azt vágta le, ki szegült neki. Ki meghajlott, csak sarcolta. Királyok sora állt mellette már, országaikkal, népükkel. Mentek, ha Attila hadba hívta őket. Most is itt voltak. Még nem mind, de itt voltak.

 

Oldal: A hun Isten kardja 13. fejezet
g.A.B. von Bowsky: A hun Isten kardja - © 2008 - 2024 - vonbowsky.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat