23. fejezet

 

Oguz nyugodtan lélegzett. Fejében már kész volt a gondolat. Azt is érezte, megteheti. Ki ne áhítaná titkon, hogy úgy öljön, ahogy akar. Ki ne gondolna azzal, hogy fájdalmát azon töltse, ki azt okozta, s úgy, hogy a kínok ezernyik legyenek a mi kínunk ellenében. Ez az érzés már Attila hadi táborában is elfogta, csak a vak dühtől nem értette, kormányozni nem tudta. Még jó.

Most gondolata volt csak, más fegyvere nem. Ez tervnek nem volt terv, csak gondolat. Gyilkos volt az.

A két alkarján lévő rajz lassan araszolni kezdett a tenyere felé, miközben a kardokat ölelő égkék lángnyelvek egyre jobban fénylettek. Kezeit maga mellett lógatta. Csak várt, s közben gondolattal kérte, hogy rajzai elevenedjenek. Had markolja őket, mint igazi fegyvereket. S mit gondolt, az lett a való. Két rajzolt kardja tenyerén átkúszva kelt életre. Szó szerint, mintha éltek volna. Nem egyszerű kardokká lettek, hanem égkékké. Izzó kékké. Ahogy karjai meghosszabbított vonalában a földbe merültek, maguk mögött vagy fél méteres árkot hagyva kúsztak sercegve Oguz után, aki lassan indult meg ismét az ellenség felé. Mint két kígyó, úgy tekeregtek mögötte, de más is látta, hogy azok kardok. Oguz nem is sejtette, mennyien.

A fiú le sem nézett. Tudta, hogy amit akart, az lett a való. Amit gondolt, az úgy lett. Nem kellett látnia, érezte. De halált még nem érzett. Olyat nem, mit Ő okozott. Ezzel nem gondolt. Hát csak nyolc volt, nem is gondolhatott igazán.

 

Oldal: A hun Isten kardja 23. fejezet
g.A.B. von Bowsky: A hun Isten kardja - © 2008 - 2024 - vonbowsky.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat