43. fejezet

 

A távolból három alak kezdett közeledni Attiláék felé. Lassan jöttek, óvatosan.

-         Felderítők lehettek? – kérdezte Attila Eszkamtól.

-         Feltehetőleg. Ha így van, a légió sem lehet messzebb olyan két-három napnál. Élelemért jöhettek a visszaútra.

Itt tartottak a beszédben, mikor az erdő felől, hol Urkon sátra állt olyan tíz hun lovon, s ugyanannyi római közeledett gyalogosan. Lovaikat a hunok vezették.

Fiumé is észrevette a közeledőket, s halkan motyogta Eszkamnak:

-         Horka.

-         Mióta lehetnek itt?

-         Most jöhettek. Talán másik egységet fogtak. – súgta Eszkamnak.

-         Csak remélni tudom, hogy igazad van. Szerezz bizonyosságot Fiumé.

-         Nincs erőm Eszkam. A gyermek elvette. Pihennem kell. Neked kell megtenned.

-         Figyeld a gyermeket. – ennyit beszélt egymással a két táltos, majd Eszkam Attila felé fordult.

-         Uram. Körül néznék. Hátha megtudok valamit.

Attila bólintott a pap felé, majd a gyermekre nézett, ki a földön dülöngélt.

-         Ő ki?

-         Urkon kisebbik fia. – válaszolt Fiumé.

-         Kisebbik? – így Attila, majd gondolkodóba esett. – Ikrek?

-         Nem. Ő csak nyolc Eszkam szerint.

-         Ááá. – Attila jobban megnézte a gyermek szabadon lévő izomzatát. – Kár érte. Jó harcos lehetett volna.

-         Az. Valóban. - mondta Fiumé halkan.

-         Tudsz érte tenni valamit?

-         Én nem. – ezt határozottan szinte felcsattanva mondta a papnő. – Talán Eszkam. Ő biztosan. Én tehetetlen vagyok.

A fejedelem sajnálkozva nézett Oguzra. Éppen háborúra készülnek. A sérült gyermek csak hátráltatná őket. Eszkám sem a régi. Egyre jobban ellenzi a háborút. Talán jobb is ha mindkettő vissza megy Bledához, gondolta. Urkon fia megérdemel ennyit. Majd később megemlíti a táltosnak.

-         Mi a neve?

-         Oguz! – jött a határozott válasz.  - A nevem Oguz! A kard ami az oldaladon van az enyém. 

Mindenki a gyermekre nézett, aki hallotta a szavakat, melyek mint súlyos kő nehezedtek a hallgatóságra, s formáltak jogot a nemes tárgyra.

Attila csak most figyelt fel arra, hogy oldalán a kard kék fénnyel világít. Erősebben, mint a táborban.

Testét hirtelen vak düh és féltékenységgel vegyes irigység kezdte rázni, mint gyermek korában, mikor Bledával veszekedett a fakardon, mit apjától kapott harcot tanulni. Pont úgy.

Elméje kezdett zavarodni. Lehet, hogy a gyermek Bleda? A kard pedig fából van, mint akkor, régen?

Jobb keze a kard markolata után nyúlt, közben vérben forgó vörös szemmel fordult Oguz felé, feledve a külvilágot.

- Jogot formálsz? Követelsz? Tőlem? – Attila lassan emelte ki a kardot oldaláról, majd közelebb akart lépni a fiúhoz, hogy elérje.

Réka épp elkapta ura bal karját, s maga felé fordította, miközben elé lépett szemébe nézett, kereste tekintetét, s minden báját bevetve mondta:

-         Csak nyolc, Attila. Ő csak nyolc. Nem formálhat jogot. Nincs még tizenkettő, így szava sincs. Gyermek. Mintha meg sem szólalt volna. A kardot Aldar találta, ki tizenkettő és neked adta, ahogy kell, ahogy a jog kimondja.

Jenő is oda lépett, s ugyanúgy mondta:

-         Ha nyolc, szava sincs. nemhogy joga. Ne foglalkozz vele Attila.

-         A gyermek Áhitatban van Uram. – Így Fiumé. – Nincs magánál.

Attila agya tisztulni kezdett. A körülötte állók jól beszélnek. Talán meg sem szólalt a gyermek, hiszen ha nyolc, akkor szava sincs, nemhogy joga. Ahogy elengedte a kard markolatát gondolatai azonnal visszatértek a valóságba. Megrázta a fejét és eltávolodott a gyermektől. Mindenki igyekezett feledni a történteket.

 

Oldal: A hun Isten kardja 43. fejezet
g.A.B. von Bowsky: A hun Isten kardja - © 2008 - 2024 - vonbowsky.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat