17. fejezet

 

Eszkam elhaladt Attila mögött és sietősre fogta a lépteit, mikor leért a sátordombról. Azt is Attila hordatta a pusztaságra az állítás előtt, csak azért, hogy jó szokás szerint lásson minden felől arany palotája. Hiszen háború van.

A domb alján Eszkam már kiegyenesedett. Látszott hatalmas termete, tekintélyt parancsoló hatalmas teste. Fekete medvebőr palástján most láthatóvá válik a hajdan hatalmas termetű állat kikészített feje, melyet fejére billent egy gyakorlott mozdulattal.

Mivel nem szokatlan a hadban a táltos látványa, van belőlük elég és ruházatuk sem sokban különbözik egymástól, így a bortól homályos nép nem lát különbséget köztük, ezért Eszkam rangját sem sejtik.

Csupán egyvalaki.

Jenő látja a fekete medvebőr palást alatt gyorsan felé lépdelő alakot. Sokszor látta már, szinte ugyanígy, mivel ez az alak áll nap-nap után megannyiszor Attila jobbján, miközben Ő a balján. Többször vitázott már vele tán fogas kérdéseken, mint tulajdon apjával, vagy akár Attilával.

Jenő kinyúlt, Eszkam bal karját fogta meg, ki erre megtorpant, de kardot nem vont a jól ismert, de szédült arc és a kirívó bíborpalást láttán. Hun hagyomány ugyanis, hogy a bortól megerősödve vívnak csata előtt a nemesek, s olykor hullanak is, csak úgy, szórakozásból. A táltos pap is harcos, hát találtak már rá is. De még él. Ez is jelleme. Öl, ha kell, mindegy a személy ha támad.

-         Eszkam!

A táltos pap kérdőn fordult Jenőhöz: - Szólj!

És Jenő kezdi: - Tudom, hogy te bölcs vagy, mint jómagam, s gondolom most is józan, nem úgy, mint jómagam. Valami nincs rendjén a római mézes fajta borral. Íze jó, sőt! Még az illata. De furcsát láttam tőle. Vadat, s majdnem forgószelet harcoltam már, mikor végre tisztultam, s csitultam is.

Eszkam gyanakvón nézett Jenőre. Tudta, hogy mit akar. Látta is messziről a fekete ló mellett lebegő bíbor palástot, ezért így kérdezi: - Mit láttál jó Jenő?

Erre a hadban edzett válaszolja ezt: - Fekete lovat, hátán kéken izzó szemű, gyermekemberforma gnómmal, kinek sötét arca változott és vad tekintete Attilát szelte fel darabjaira. Mond Eskam. Gomba, vagy kender? Esetleg mák? Valami sámánt gondolok a hadban itt, közöttünk. Olyan lopakodót. Nehogy az ellen fogjon rajtunk így.

Eszkam nem nevet fel, nagyobb ennél most a terhe, s ideje kevés. Tudja, hogy baj van, ezért csak röviden, de meggyőzőn érvel. Ő nem Jenő fajta, igazmondása saját gondolata szerint való: - Gomba. Jenőm. Gomba. A forgószél nem lehet kendertől való. A kender átlátszó alakokat szül. Hiszen te is tudod, oktattalak tavaly, hogy ne higgy a sámán cselvetésnek, s magad is tapasztaltad akkor, hogy füstje is, íze is más. A mák meg lassít, nyugtat és nehezít. Attól nem ugrottál volna sehogy, nemhogy forgószélre. De jól szóltál, holnap toborzom táltosaimat. Addig is már mindegy, ha már ittatok belőle. Az ellenség biztos nincs itt. Ne csináljunk riadalmat.

Ennyit beszéltek csak, majd Eszkam karját az utolsó szavakra Jenő már nem fogja, így az elsiet, de talán szalad is. Jenő megértette Eszkam szavait, s az indokot megemésztette tudata: - Tehát nem vagyok bolond mégse. – mondta maga elé, miközben már csak azt hallotta Eszkam szavaiból, hogy „már mindegy, ha már ittatok belőle”. S ez igaz is. Mindegy, de a hatása jó. Fordult is a következő boroskupáér.

 

Oldal: A hun Isten kardja 17. fejezet
g.A.B. von Bowsky: A hun Isten kardja - © 2008 - 2024 - vonbowsky.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat