21. fejezet

 

Oguz furcsa, zizegő hangot hallott bal füle mellett. Érezni már nem érzett semmit, csak a nap melegét a testén, de az a hang, az igen. Ismerős volt, de még sem a megszokott. Az Ő nyila nem így zizeg, nem így szól. Selymesebben. Ez valami idegen. Még sose halotta. Kinyitotta a szemét és enyhén bal felé fordult, de nem nagyon, csak kicsit. Már látta is. Szeme mellett a földből áll ki az első, mellette szana-szét több. Sok. Nem tudja mennyi. Fejét enyhén megemeli. Lábai felé néz. Látja Urkon testét. Apjáét, ki mindig viselte gondját, ha rossz napja volt mesélt neki anyjáról, szépeket. Ha kellett, akkor csak vele hallgatott, nézték a naplementét, vagy hallgatták a szelet. De volt, hogy harcot tanultak. Vágni, szúrni, íjal lőni. Amúgy, csak férfiasan, de apja mindig türelmes volt vele.  Így esett, hogy nyolc évesen már nem volt idegen neki sem a kard, sem a tőr, sem a dárda.

S jó Urkon most mozdulatlanul feküdt a földön, hátából nyíl állt ki, mely a földhöz szegezte.

Oguz most érzett először olyan fájdalmat, mely nem a testén kívül hasított, mint eddig annyiszor már rövidke életében. Belül. Szíve tájékán. Ott, ahol érezni szokta esténként, ha kezét ráteszi, hogy valami mocorog belül. A jó Urkon mondta, hogy az a szív, s ha Ő mondja, akkor úgy van. Azt is mondta, hogy neki is fájt, mikor anyja, Ilda nyilat kapott. Hát tényleg igazat szólt Urkon. Most neki is fájt. Nagyon.

A fiú felült, majd oldalra nézett. Pej is feküdt. Az oldalán. Nyakában nyíl. Ugyanaz, mint a többi. De Pej még zihált.

Oguz kiemelkedett a rengeteg nyíl közül, mikor felállt. Mint mikor a fűből tekint szét az üregi nyúl. Látványa is olyan, magasabbra nem látszik. Sátruk felé néz. Mivel a helyet ismeri, tudja, hol keresse szemével. Látja arról a csonka hadat. Vagy tíz fényes, olyan tyúkszerű emberforma közelít lóháton. Oguz nézi Őket, s a tarajak miatt csak az apró baromfi jut az eszébe. Lassan kilépdel a nyilak közül. Még mindig fáj ott, ahol a szíve van. Nagyon. De tudata tiszta. Most nem érzi azt, mikor Attila kezében a kardot nézte. Ott dühös volt, vágni, ütni akart. Most nem. Átgondolta. Tudta, mit fog tenni.

 

Oldal: A hun Isten kardja 21. fejezet
g.A.B. von Bowsky: A hun Isten kardja - © 2008 - 2024 - vonbowsky.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat