32. fejezet
Réka leért a földszintre, Attilához lépett, ki még mindig a sátorajtó előtt állt, s mutogatta kardját Urainak. Királyok népes tábora sereglett körébük, mind arra várva, hogy a földszinti terembe nyerjenek bebocsátást a vacsora asztalhoz. Ez amolyan kiváltság, s a helyek száma is véges.
Ki észrevette Rékát, elfedte pillantását. Kerülte, nehogy szemébe nézzen a király feleségének, kinek tekintete, alakja, nomeg az arca oly csodás, hogy azonnal megbabonázza a gyenge férfi agyát, s utána mással nem tud gondolni, csak vele.
Attila szerette is ezt hangoztatni, s férfiasságáról kérkedni, de a viccet, élcelődést eggyasszonyáról csak Ő tehette. Ki elkívánta, az számolt haragjával, s bele nyugodott saját halálába. Nem úgy többi ágyasát. Azokat Attila még ajándékozta is. De csak Réka óhajával és beleegyezésével, s csak annak, kinek Réka akarta.
Attila ezt nem értette, de nem is érdekelte igazán, míg első asszonya csak Őt szerette, mást nem kívánt.
- Urak! Nézzétek, s csodáljátok, míly hatalmas is az ember Istene, ki először álmot küld, majd valóssá teszi azt! Láttam ezt a fegyvert már nem egyszer, reméltem, hogy kezembe foghatom, s itt van!
- Minden királyok leghatalmasabbja vagy Attila! S ezt Isten is így látja, ezért eme jutalom. – Gork, ki most úgy érezte, talán eljött az Ő ideje, halkan, de határozottan mondta eme szavakat.
Attila felé fordult, majd kérdőn húzta fel szemöldökét, s közölte:
- Folytasd táltos!
S az öreg táltos pap, ki eddig Eszkám miatt szinte mindig háttérbe szorult, most úgy érezte, itt az idő, hogy hőn áhított helyét elfoglalhassa a király mellett.
- Királyom. A vacsora asztalnál bővebben kifejthetném mondanivalóm.
- Hát legyen. Asztalhoz!
S a király kíséretével együtt vonult be az alsó szintre, ahol már bőségesen meg volt terítve.
- Hozzátok Jenőt, hadd lássa kardomat!