19. fejezet

 

A porfelhő gyorsan elül. A szokottnál is gyorsabban. Urkon a vonagló Pej alatt keresi Oguzt. Először nem, csak kis idő elteltével tisztul Urkon látása annyira, hogy lássa, Oguz már nincs a Pej alatt. Tőle úgy méterre fekszik a földön, hason. Mozdulni nem látja, hát Urkon mellé térdel. Simítja hátát jobb keze durva, földműves tenyerével. Törést, abnormát keres, olyat, mi addig nem volt. Hiszen ismerte a kisembert, annak minden porcikáját. Lefekvéskor, mikor már mindenki elpihent csendesen, számolni nem tudja, hogy hányszor tette már ugyanezt, időzve hosszú perceken át.

De törés nincs, nem érzik. A kis Oguz légzése egyenes, nyugodt. Mintha aludna. Pej toporzékol, kapar, nyüsztet a háta mögött. Fejét Urkon a ló felé fordítja, s csak úgy nézi, hogy Oguz hátáról kezét el nem veszi.

A jó Pej már egyszer biztosan addig rúgta magát az eltelt időben a még jó hátsó lábával, hogy fejénél megfordult körbe, s most olyan négy méteres körben fekszik a porban. Fel állni nem tud, csak küzd, de hangosan.

Urkon száján halvány mosollyal nézi Pejt, elismerő mosollyal. Még dereng az előbbi emléke. Tisztán látta, amint Pej estében úgy fordult, hogy Oguzt baj ne érje, csak szemének nem hitt. Mostmár hisz. Látja.

Urkon bal kezével Oguz jobb vállát gyengéden megfogja, majd maga felé fordítja, hogy a legényke arcát lássa. Az arc gyermeki, tiszta, ártatlan, azon sérülés legkisebb nyoma sem látszik. Ez furcsa, gondolja Urkon. Majd szeme a gyermek karjaira téved. Mindkét alkarjának belső felén furcsa kép. 

Egy-egy kard. Csak amolyan egyszerűek, mint Urkon is, amilyen egyszerű. Talán olyanok, milyeneket pont Ő is viselt a harcban. Nem. Nem talán, hanem pont olyanok. Mindkettő. Mert olyat akar látni Urkon, s olyat is lát. Másféle nem is jut eszébe.

Kék, égszínkék a kardokat körbefutó láng, mely most annyira fakó, hogy jól meg kell néznie, hogy színét lássa. A kép kimunkált, mint egy nagy művész festménye. Mintha csak való volna.

Így gondolt Urkon, abban a pár másodpercben. Aztán már nem gondolt. Teste izmai ernyedten engedték földre testét Oguz mellé. Felső testének súlya szíve mellett, a mellkasát átütő vas nyílhegyet a puha földbe nyomta, mely azonnal elkezdte felszívni kicsorduló vérét.

Még két nyíl ért testet, s majd félszáz esett körébük. Egyik Pej testét ütötte nyaknál. Mélyen, mert magasról jött. Pej vergődése azonnal csitult.

Másik Oguzt találta, fejen. Mivel arccal az ég felé volt már, bal halántékát találta a vas. Kemény acél, amolyan római. Míves, többélű. A csatában használatos, mely akkor is szakít, ha rendesen nem talál, de ha bement, ki nem jön, csak át. Csontot is tör ha kel, de nem most.

 

Oldal: A hun Isten kardja 19. fejezet
g.A.B. von Bowsky: A hun Isten kardja - © 2008 - 2024 - vonbowsky.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat