9. fejezet

 

Oguz ült még vagy két percig a földön. A tíz üsző körülötte. Pej is odajött, s most Oguz nyakát lihegi.

A fiú a karjára néz. Mintha törött lenne. Mindkettő. Ég. A csuklója ég. Hallott már ilyet Eszkamtól, mikor fiatal serdülők a színlelt csatában elesnek és karjukra a ló hág. Törik a csont. A harcos életnek vége, hacsak a jó táltos meg nem gyógyítja, ragasztja a csontot. Ha tudja.

Nézi, forgatja kezeit. A tenyere ép. Seb sehol. Vér pedig van a földön. A jobb alkarja, annak is a belső fele viszket. Tán gyógyul? Fiatal, gyerek még, de ezt az érzést érti. Tapasztalat. Nézi. Egy vonal kezd éktelenkedni a fehér bőrén, a jobb alkarja belső felén. Majd a vonalból egy rajz. Magától. Csak úgy.

Egy kard rajza. Nem olyan, mint aminek a pengéje az előbb a kezéből kicsúszott. Nem. Ez egy ékesebb annál. Hatalmas, talán pallos, talán kétkezes is. Vagy mégse. A penge körül színben pompázó lángkígyó. Kék. Égkék. A jobb alkarja izzik a rajz helyén. A kard olyan, amilyennek látni akarja. Nem hiszi, de ott van mégis, az alkarján. Mutatja a kezét Pejnek. A ló hátra lép. Viszolyog, prüszköl.

- Hé Pej!! – kiált. Én vagyok. Pej nem érti. Hátrál, aztán megáll. Oguzt nézi. A fiú meg a bal alkarját. Az is viszket. Ott is kard, égkék színű lángkígyóval. Az is szép. Olyan változatos. Hol ilyen, hol olyan. Bármilyen, de szép. De csak olyan, amilyeneket eddig látott, képeken, vásárban, díszes urak oldalán, csak más színben. Hol ezüstös, mert annak képzeli, hogy aranyos, mert olyat akar látni. Hol nagy, hol közepes, hol kicsi. Aztán a kardok a tenyere felé csúsznak a bőrén, majd vissza, de az alkarja közepénél tovább nem. Ott pillanatra elnyugszanak. Ahogy csúszkál ott, úgy viszket. Vakarja is. Dörzsöli mindkettőt. Majd már nem viszket, csak ott van. A kardok elnyugszanak. Gyönyörűek. Látott már hasonló képeket festve az urak bőrén, legfőképp a hátukon, de ilyen szépet még nem látott. Mintha igaz volna. S neki volt, csak neki.

Aztán egyszer csak eszébe jut Aldar, meg az aranyos kard. Pejre ugrat. Vágtába kezd. Szélsebesen. Attila táborozó hada felé veszi az irányt. Tudja, érzi merre kell mennie. Csak süvít szélsebesen.

 

Oldal: A hun Isten kardja 9. fejezet
g.A.B. von Bowsky: A hun Isten kardja - © 2008 - 2024 - vonbowsky.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat